Marton Árpád
AZ ÖRÖK SZÍNHÁZ
Mert nem igaz, hogy a színész alkotása a semmibe vész.
Köpcös alak tűnik elő a színpad mélye felől. Mezítláb van. Darabosan mozog szürkéskék zubbonyában. Maga a megtestesült félszegség, maga a megalázott állat szűkölő rettenete. Úgy áll kezében az a két ezüst gyertyatartó, mint olyan embernek, aki tapintott egykor ilyen finom tárgyakat, de már maga sem tudja, mit kezdjen velük. Emlékeztethetik valamire. De az emlékek emberiessége gyorsan visszahull a homályba, és a két gyertyatartó az idegen zsákjában végzi.
Emberünk később a magasban tűnik föl. „Szabadság!!!” – kiáltja az égre. Elementáris erővel, a mélyből tör fel ez a hang, és száll, mint a sárga papírlap foszlányai, amelyet most szaggatott darabokra; betölti a négy égtájat fogadalma: „Jean Valjean, légy semmivé! Most egy új élet vár rád!!!”
Vannak pillanatok, melyek megrögzülnek a tér egyik-másik pontján. Örök pontokká lényegülnek a véletlenszerű pergésében. A hang, a perc, a látvány, a fények és sötétek kristállyá nemesülnek itt-ott a térben, és odarögzítik hozzá, mint cölöphöz egy láthatatlan szféra hajókötelét. Hang és szó, visszhang, csönd és rebbenések megmaradnak, és a térnek – a Térnek - azon a pontján többé minden csak látszat, tűnő látogató. Az öröklét mezsgyéi ezek. Láthatatlan, szent helyek az időtlenből. Zarándokhelyek a lélekben.
Húsz éve zengett bele az a kiáltás, az a szabadságért esdeklő üvöltés a térbe, a Dóm tér izzó sötétjébe, Vikidál Gyula halhatatlan Jean Valjeanjának hangján.
Húsz éve lettünk azoknak az estéknek, A nyomorultak képeinek zarándokai, húsz éve halljuk azt a kiáltást az éjszakában, és keressük mását mindhiába a csillagok alatt. Ég és föld, zene és szellem, lélek és mindenség találkozása történt akkor. A Kant-féle imperatívusz öltött testet azokon a húsz év előtti nyáresteken: az örök törvény földobbanása a szívben, és odafönt összehangolt, békés vonulással a csillagok kérlelhetetlen rendje „éji őrjáratán, most és örökkön át…” S az egész mögött a Fogadalmi templom: türelmes szemlélő, szelíd őrszem, égre mutató ujj.
Tizenhat évesek voltunk, abban a korban, midőn az ember, mint szivacs, issza magába áldozathozatal, remény, szabadságvágy és szerelem illúzióit. A legjobb időben talált ránk a Victor Hugo lelkéből leledzett egyetemes mítosz Schönberg romantikus muzsikájával. Tanúkká tett, efelől nincs kétség. Tanúivá az irgalom nagy örömhírének. A jóságnak. S hogy a színház nem szórakozás. Kegyelemközvetítő szentség.
Nem csak a színésznek vannak ugyanis utolérhetetlen, nagy pillanatai: a nézőnek ugyanígy vannak. Beül a „néző” a régi H-szektor kékre festett vagy a J-szektor okkersárga padsorába (ó, a Csiszér Misi Úr komótosan festegető brigádja a régi nézőtér alatti díszletbirodalommal maga is Dóm téri legenda, ámde nappali, enyvszagú, izzó színekben káprázó legenda – egyebütt megemlékeztünk már róla) – beül hát a tizenhat esztendős néző Nagy Anikót, Sasvári Sándort és Vikidál Gyulát csudálni a Téren meg interjút kérni reszketeg hangon a diáklapba – és, legyünk tárgyilagosak: örökre ott is marad… – okkersárga padsorok, fekete vászonra rikító festékpöttyökkel suhintott díszletcsodák eltűnnek, korszerű darabok jönnek intelligenslámpákkal, gigawattokkal felturbózott újmódi hangok kavarognak, revü és showbiznisz, talán a tér is elillan egy nap alóla macskakövestől, és ő, a néző megmarad nézőnek, 16 évesnek – avagy, ha tetszik: lesz ködlovaggá, színpadi káprázatok kijózaníthatatlan kergetőjévé, csodák tanújává. „Egy koldus ült estelente a székesegyház lépcsőin. Világtalan tekintetét mintha egy boldog látomásba merítette volna. Képzelődik – mondták az arra járók, miközben pár sout hullattak sapkájába. Pedig a koldus: látott. És a többiek voltak világtalanok.” Így írna Hugo erről. A nézőről, aki örökre foglya maradt e talán utolsó népoperának, az Ember e hatalmas tanúságtételének. A könyvek könyvének, mellyel a Rock Színház előadása jegyezte el életünket; lemoshatatlan jegyet ütve a szívünk fölé egy láthatatlan számjegy: a 24601 mellett…
Él egy Tér, idebenn. Ülök a hajdani „J” szektor leghátulsó, okkersárga padján, szól a romantikus megváltás-dráma muzsikája, ahogy húsz éve folyton; látom meglibbenni a zászlót utolszor még a barikádra rogyó Kaszás Attila - Enjolras kezében, és várom, hogy előtűnjön a leszálló nyáresti sötétségből egy zubbonyos, félszeg alak…
Ugrás az oldal tetejére ^^
