SZEGEDEM, SZEGEDEM…

Dóm tér Fekete.

 

A feketeség az első, ami eszembe jut, ha a Dóm téri titkokat idézném fel: nyáréji csendeket, éji neszek libbenését a Téren. A másik a gong szava. Már a Tér nevében is. Dóm tér – két, Gesz-re hangolt gong szava búg, bong, donog halkan és mélyen, akárha az öröklét messze nyugalmából szólanának - a szív öröklétéből.

 

Ott voltunk fiatalok. Határtalan terek hívását szikráztatták a szívünkbe, a Mindenség üzeneteit pislogtatták felénk a szomszéd csillagrendek, és a toronyórák meg a Csúry-féle zenélőóra homályló számlapjai maguk is vele keringtek az otthonosan-tág világegyetemben a Mindenséggel meg a szívünk kirajzó álmaival.

 

Fekete tér volt. Fekete, de melegen az: titkokat rejtő, bizonyosságokat tartogató. Mint a Dóm homlokzatára vont hatalmas körponyvára a díszletfestők harsány, rikító pipacsszirmaikat, kedvesen ismerős távolokat festettek a horizontra a nyár pazar ecsetvonásai: hűsítő éjjeli fuvalmak kacér simogatását, vízszagú párállatokat a folyamágyból, amint felsóhajtva fordult-pihegett a Tisza öntudatlan álmában, kacéran dúslakodó lombok kitárulkozását a lámpakörök fényboglyáit ringató utcasötétben, halkuló zeneszót távoli kertvendéglők hajnal előtti kábulatában.

 

A tér itt csakugyan a pascali-kanti csillagterekbe torkoll, az ég tágas végtelenjébe öblösödik. Kései villamos sikolya hal el messze a fordulónál. A rendezőmikrofon csöndesebbre fogja, összhangban a színpadi fények szűkebb, redukált köreivel, de közben az egyetemi Tér észrevétlen a világegyetem tengelyébe idomul. - Járjak bármerre, énnekem már csak ez a Tér. Vannak hősibb, férfiasabb városok. Prága például. Büszke tereik, mint érmeit a bajnok, önérzetesen mutogatják rejtelmeiket. Más terek – Párizsban, mondjuk – lenyűgöznek. Vagy megbújnak. Hozzád simulnak, szegleteikbe csalogatnak szepegve, idegenségedet éreztetik ridegen. Tehetik. Csak itt vagyok tér-érzékeny.

 

Dóm tér… Feketén borongó téglasorokból harsadó fanfárod, vakfehér ablakíveid, strázsáló szentszobraid hűvös ébersége; toronykeresztjeid közt elhajózó fénypontok, parázsló tűzrakások messze, hun-szittya éjszakák végtelen távolából. Pásztortüzek jeladása a Göncöl-szekerének, útjában. - Reccsen a lépcsődeszka, amint halkan a nézőtérre lopakszunk. Hidegfehér fénypászmák hullnak alá a templom oromzatáról, nyolc tárgyilagos fénycsóva zuhan A nyomorultak színpadára, és a kíméletlen, közönyös lámpanyalábok bizonytalanul imbolygó, kékes centrumában az örökkévalóságba magasztosul egy kéznyújtás, lehulló kabátujj, félszeg gesztus. A kialvó fényfüggöny infravörös-sora. Reccsen a fehérrel csíkozott, napszítta deszka a J szektorba vezető lépcsőn - az a lépcsősor rég a semmibe veszett már -, a szerb templom felől locsolóautó zuhanyzó fröccs-szava hangzik. Hőségbe bágyadt orgonaszó toccata-csipkéje visszhangoz a Dómból. Állunk a reccsenő lépcsőn, belemerevülve az öröklét-percbe. Tizenhat éves lelkünk egész tágassága elevenedik a reccsenésben. S ahogy hűvösödik, éjfél utáni holdfény nyaldossa a zöldes bádogtetőt az apró, regényes obszervatórium-tornyocska lába előtt: ezüstlő tenger –halvány teátrumi kellék a magasban, alatta káprázat-szőtte tenger a horpadt bádogtetőn.

 

 

Ugrás az oldal tetejére  ^^